Kedveseim,

Mivel eddigi tevékenységem írásos megjelenítésével egy kissé el vagyok maradva,  beszéljenek helyettem a képek:

Castlepoint: full giccsre kell készülni. Az északi szigeten a Rimutaka hegységet keresztülszelő State Highway 2-n jutottam el ide (az utat kéretik külön megfigyelni, a megengedett sebesség 100 km/h, a maximálisan elérhető 35-tel szemben és ez az egyik fő ütőere az északi szigetnek). Na szóval Castlepointban az történt, hogy egy földrengés jól megfogta és kinyomta a tengerfeneket, ezáltal az kiemelkedett a vízből és amire a bátor és okos új-zélandiak építettek is gyorsan egy világítótornyot. Az ilyenformán kialakult szárazulat összetételét tekintve olyan, amit múzeumokban szoktak kis tenyérnyi darabkákban mutogatni, itt meg ott van előtted egy többzillió éves megkövült cuccokkal teli jó nagy darab szikla.

http://www.flickr.com/photos/27495764@N02/sets/72157622565369352/show/with/4002467893/

Kaikoura - bálnanézés a déli szigeten, illetve az azt körülvevő tengerben (ugye magán a szigeten nincs túl sok bálna.) A tengerben élőkkel tekintetben óriási csalódás volt számomra, hogy semmiféle parádés akrobatikus produkcióval nem rukkoltak elő, pl. bukfencezhettek volna a levegőben, hogy lássam a nagy behemót testüket egyben, ne csak a vízből kilógó részeit. Na mindegy, azért életem első 2 legnagyobb élményében benne van (a lajosmizsei vásár után rögtön ez következik).Kaikourát - természeti adottságait tekintve  - talán Tihanyhoz tudnám hasonlítani, mivel ott is van félsziget, hegy, meg víz, meg szőlő és bor. Ez vicc volt.

Na nesztek:

http://www.flickr.com/photos/27495764@N02/sets/72157622440870205/show/

További képsorozatokhoz linkek a korábbi bejegyzéseim végén találhatók.

Egyébként meg köszi szépen, hogy a földrengés után annyi aggódó telefonhívást és sms-t kaptam, remélem Titeket is ennyien fognak majd hívni a pánik és kétségbeesés perceiben (Sz.I. A., K.R. és Sz.S. kezdőbetűkkel ellátott ismerőseim tudják mely klasszikustól idéztem)

New Zealand Earthquake Report - Oct 10 2009 at 6:02 pm (NZDT)

Magnitude 4.8, Saturday, October 10 2009 at 6:02 pm (NZDT), 20 km north-west of Wellington. Felt throughout the Wellington region.

…. a katasztrófákkal

Úgy terveztem, 4 napot töltök az északi sziget általam még fel nem fedezett részein. Ezt az utat erősen az időjárási körülményektől tettem függővé, nem elfelejtve a múltkori 2 napos hostelben-kucorgást. Kedd reggel boldog mosoly ült ki az arcomra, amikor széthúztam a sötétítőfüggönyt, mert a távolban egész világosan kivehető volt, hogy süt a nap (az én lakrészem aznap látott utoljára napfényt, amikor ráhúzták a következő emeletet). Nosza, nem is kellett több, bedobáltam Archibald fenekébe egy rakás hasznos és még több haszontalan dolgot, és célba vettem New Plymouth-ot.

Ha valaki még nem tudná, Archibald névre kereszteltem azt az autót, amit itt tartózkodásom alatt megkaptam korlátlan használatra.

New Plymouth az északi sziget nyugati bütykében helyezkedik el, a Tasmán tenger és a Taranaki vulkán közé ékelődve. A Taranaki vagy másnéven Egmont vulkán egy 2600 méter magas tökéletes kúp.

A maori legenda szerint Taranaki egykor az északi sziget közepén élt a másik 3 vulkánnal együtt (lásd fotó egyik korábbi bejegyzésemben), de beleszeretett egy csinos hegybe, Pihangába, aki történetesen Tongariro vulkán felesége volt. Egy párbaj után, amiből Taranaki került ki vesztesen, a fiatal és jóképű vulkán könnyeit hullatva nyugatra vonult, könnyei alakították ki a Whanganui folyót és azon vízesések és patakok ezreit, amelyek a vulkán lejtőiről folynak alá. Hát nem bájos?

Taranaki velem nem volt annyira bájos, mert a csúcsain ülő felhőtömegen kívül semmit sem lehetett látni belőle.

Szóval New Plymouth. Gondoltam, ha már úgy alakult, hogy nem tudok túrázni a Taranaki környékén, akkor legalább sétálok egy kellemeset a városban, elücsörgök a tengerparton, stb Mivel azonban már a címben is jeleztem, hogy ez nem egy vidám történet lesz, ezért magától értetődik, hogy megérkezésem pillanatában elkezd ömleni az eső, rekordot dönt az egy órán belüli villámlások száma (1300), tornádóveszélyt hirdetnek. Behúzódok a szobámba, a fejemre húzom a takarót, és miközben hallgatom az új-zélandi építészet vs elemek küzdelmét, azzal nyugtatom magam, hogy Dorothy és Mary Poppins is túléltek már ilyet.

Soha nem gondoltam, hogy egy plafon látványának ennyire lehet örülni, de amikor reggel kinyitottam a szemem és még ott volt, akkor határozottan elégedett voltam. Gyönyörű napnak indult a mai (tornadó OFF, napsütés ON, tenger türkizkék), elszaladtam tehát zuhanyozni, hogy mihamarabb elindulhassak. A vízsugár alatt hirtelen arra lettem figyelmes, hogy egy számomra valahonnan ismerős állattal osztozom a zuhanyfülkén. Attenborough-t megszégyenítő professzionalizmussal azonnal megállapítom, hogy egy White Tail nevű mérgespókkal van dolgom. Új-Zélandon nem élnek veszélyes állatok (azokat általában a vízben tartják) kivéve ezt az egyet. Rutinosan elgáncsolom a kicsiny, ám annál ádázabb ellenfelemet a hostel törülközőjének segítségével, ledobom a földre, 6 darabszor ugrálok rajta páros lábbal és ilyen formán hősiesen megmentem magam.

Az első sokk után a második, hogy nem találom Archibald kulcsát. Magát a keresés folyamatát inkább nem részletezném, pedig egy közepes burleszket össze lehetne hozni abból is.

Klasszikus történet következik: a kulcsot bezártam Archie-ba. Már korábban is voltak arra utaló jelek, hogy autótolvajként remekül helytállnék (Sün autóját egyszer egy saját hajlítású dróthurokkal nyitottam ki egy félcentis résen keresztül) és most sem estem pánikba. Megkerestem Archie gyenge pontját, ott, ahol tépőzáras a ponyva rajta, benyúltam és 1 perc alatt kinyitottam. Pánik over, gondoltam magamban, visszarendeztem a lelkivilágomat a boldog turista üzemmódba, slusszkulcs elfordít---és semmi. Ugyanis gyújtáson hagytam az autót. Ha nem festeném a hajam, biztosan kiderülne, hogy platinaszőke a természetes hajszínem. Ez esetben úgy döntök a problémamegoldást Bencére hagyom, aki majd felhívja nekem a Sárga Angyal új-zélandi kihelyezett részlegét. Nagy csodálkozásomra Bence egy kicsörgés után felkapta a telefont, és köszönés nélkül azt hadarta egymás után háromszor, hogy pont most akart hívni és tűnjek el a partról. Oldalvást rásandítok a partra, ami úgy 50-100 méterre lehet tőlem, a tenger még mindig türkizkék, a Nap még mindig süt…. Kiderül, hogy a mérgespók csak felkészítő tréning volt egy cunamira, ami a figyelmeztetések szerint New Plymouth partjait ½-1 órán belül eléri, a keleti partszakaszt (többek között a korábban említett Napiert) már evakuálták. Sárga Angyal mindenesetre kijön, bebikázza az autót, javasolja, hogy fél órát járassam, mielőtt elindulnék vele, de a közelgő cunami fényében rám bízza a döntést, majd szélsebesen, padlógázzal eltűnik a helyszínről. Innentől kezdve a félelem igazi. Kapkodom a fejem a perceket csigalassúsággal számláló óra és a tenger között, a 25. percben nem bírom tovább a stresszt, és imádkozva elindulok. Szerencsére a jó öreg Archibaldom nem hagy cserben. Cunami OFF.

A nagy történelmi jelentőségű Forgotten Highway felé veszem az irányt, ez a 160 km-es útszakasz az 1800-as évek Új-Zélandjába varázsol vissza minket.

Piciny falvak, egykor virágzó gazdaságok, mindez aranyzölden ragyogó, hihetetlen formájú hegyek között, bambán legelésző, egészséges Milka tehenekkel, tériszonyt hírből nem ismerő birkákkal – egészen élvezem és már a szalagkorlát nélküli szerpentinekhez is egészen hozzászoktam.

Amihez viszont egyáltalán nem szoktam hozzá, az – még a budapesti útviszonyokat is játszi könnyedséggel lealázó -Tangarakau Gorge néven ismeretes útszakasz, ahová már valamiért nem jutott aszfalt, cserébe viszont extra tekergős (szerpentin × 3), esőerdőn keresztül visz, lent és fent szédületes magasságok, mindez megspékelve egy kiadós zuhéval. Az „út” helyenként agyagos masszává ázott, ahol járhatatlanná vált, ott egész egyszerűen beraknak középre egy forgalomelterelő narancssárga kúpot (bár tudnám mi a neve), amit csak úgy tudsz kikerülni, ha behajtasz a hegyekről patakokban aláömlő vízbe, illetve 1-3 birkányi szikladarabok (új-zélandi mértékegység) torlaszolják el a kétsávosnak csak igen jóindulattal nevezett járófelületet. Bevallom, nem csak egyszer fordult meg a fejemben, hogy annyi sok szép és érdekes hely van a Földön, miért vágytam én PONT ide? Mindegy, legalább a cunamit kiverte a fejemből.

Nagyvárosra vágyom, a birkákat maximum egy jó meleg mamusz béléseként akarom viszontlátni, vagy hamburgeremben.  Vulkánt sem akarok látni és szerpentint sem; sík és egyenes felületekre vágyik a szemem. Hamiltont dobja a GPS-em megoldásként, az egyenlegemen rendelkezésre álló 2 dollárt szobafoglalásra használom fel.

Előtte azért turista lelkem megnyugtatása végett bevállalok plusz 10 km vezetést, hogy meglátogassam a Waitomo barlangot, ahová pont időben érkezek ahhoz, hogy megtekintsem a Visitor Centre alkalmazottjának azon rutinos kézmozdulatát, amellyel a CLOSE feliratot felhelyezi az ajtóra. Végiggondolva a nap eseményeit, még csak csalódott sem vagyok.

Hamiltonban vagyok, a főútra néző „cellám” alapterülete 2 négyzetméter és hideg, a vacsorám 2 szikkadt zsömle volt almával…. Boldog vagyok!

Így esett, hogy Új-Zéland megmutatta nekem a foga fehérjét, de én visszavicsorogtam.

(további képek: http://www.flickr.com/photos/27495764@N02/sets/72157622440265321/show/)

Taupo volt a következő úticélom, ami a Taupo tó északi partján fekszik. Megérkezésem reggelén elkezd esni az eső, minden szürke, masszív köd ül városon, nagyon barátságtalan hely. Fázom, magányos és éhes vagyok, a hostelszobám egy 1 m2-es jégverem. Isten áldja a mobil internet és a müzliszelet feltalálóit. A -9 fokra hitelesített hálózsákban vacogó testemen van még 3 pulóver és ugyanannyi zokni. Elveim ellenére éjszaka még magamra húzom a hostel által biztosított kétes tisztaságú plédet is. Reggel 6-kor megtalálom a fűtőberendezést, cselesen a „szoba” egyetlen berendezéseként szolgáló kisasztal alatt, a falba építve. Idáig azt hittem szellőző, mivel ablak nincs. Teljesen logikusnak tűnt….

Amikor már újra tudom mozgatni a lábujjaimat, erőt veszek magamon és elmegyek reggelizni. Kínai tulajdonban lévő, kedves kis angol stílusú kávézót szemelek ki magamnak, ami tele van elégedett arcú, reggelit majszoló maori munkással. Rántottát kértem pirítóssal, ahogyan azt az angol könyvek is tanítják: Can I have scrambled eggs with toast, please? A kínai pultos olyan arccal nézett rám, amilyet a Shrek-ben láttunk a macskától, látszott rajta, hogy egy betűt sem ért. Ezért megismételtem nagyon lassan, tagoltan: ken….áj….hev…szkrem…böld….egz…vid….tószt? Ezt egy párszor még így elismételtem neki, amikor hirtelen óriási hahotában tört ki, fejét hátravetve kacagott én meg bámultam az orrlikában a fekete szőröket, jobb program híján. Szóval kínai csaj röhög, aztán visszaemeli rám értelmet nem sugárzó tekintetét, és a homlokára csapva ezt mondja: ó, szkembe-eeekk? Az angol nyelv valamelyes szinten történt elsajátítása és gyakorlása óta nem aláztak meg ennyire.  

Reggeli után még egy utolsó pillantást vetek az ingerszegény Taupora, és tövig nyomom a gázpedált, nekivágok Rotoruának,. Az úton megállok megtekinteni az élénk geotermikus aktivitásáról elhíresült Craters of the Moon nevű természeti látványosságot. Olyan, mintha egy kukta fedelén járkálna az ember - a kijelölt utakon egyensúlyozva kell elérni, hogy az ember ne essék bele a rotyogó terrakotta színű sárbugyrokba. Mindenesetre ez a hely vezeti eddig az egy négyzetméteren elhelyezett, legtöbb veszélyre figyelmezető tábla versenyt.

Mivel még mindig szakad az eső és esélyem sincs a Tongariro Nemzeti Park tájait megcsodálni, úgy döntök, hogy alternatív programként megnézem magamnak Orakei Korako-t  (még mindig Új-Zélandon vagyunk). Orakei Korako, az „Elveszett világ” a Waikato folyón, jetboat-tal közelíthető meg. Épp időben érkezek, hogy egy kínai párhoz becsatlakozzak a csónakba. Az időjárásnak köszönhetően Orakei Korako-ból semmit nem lehet látni (pedig a Gyűrűk Ura több részletét itt forgatták, tehát biztosan szép is tud lenni), cserébe viszont visszafelé jól megpörgetnek minket a jetboattal. A jetboatozás azzal a fő konklúzióval zárult részemről, hogy bizony a kínaiak gyomra igen renyhe, annak ellenére, hogy egy csomó gusztustalansággal terhelik azt (kínai fiú és lány ugyanis kicsit rosszul voltak).

Rotoruát, a Sulphur City-t még egy világtalan is könnyedén megtalálná a város kezdetét jelző táblától terjengő orrfacsaró bűz segítségével. Semmivel sem lehet összetéveszteni, maximum egy telefingott kollégiumi fiúszobában elhelyezett rothadó tojásos, döghúsos szendviccsel. A helyiek meg úgy tesznek, mintha minden rendben volna ezzel. Én pánikszerűen bezárkóztam a hostelszobámba, befújtam Nivea spray-vel, és igyekeztem a lehető legkevesebbszer levegőt venni, azt is inkább szájon keresztül. A záptojásszag oka a kén, ami a környező tavakba oldódik, és aminek eredményeképpen a legbonyolultabb létezési forma megragad a papucsállatkák szintjén. A talányos ember viszont a nagyszerűen hasznosítja ezen vizeket kénes fürdők formájában. Pillanatok kérdése és én is egy ilyenben kellemesen büdös, de legalább langymeleg vízben ülök és próbálok fittyet hányni a tényre, hogy az eső, ami a fejemet kopogtatja viszont jéghideg, illetve a fürdőben esti rendezvényre készülők éppen egy labilisnak tűnő csörlőn igyekeznek egy 2 méter átmérőjű, áram alá helyezett kristálycsillárt a medence felé pozícionálni. Úgy gondolom, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy büdös vízben történő, áramütés általi halált haláljak Új-Zélandon (bármennyire extrém is), így inkább visszabattyogok a hostelbe alvás céljából.

North Island I.

Ha valaki biztonságos helyen akarja tölteni jól megérdemelt szabadságát, annak eszébe se jusson Új-Zéland! Ne dőljön be senki annak az álszent marketingszövegnek, hogy itt a legnagyobb a közbiztonság, mert – bár ezt nem vitatja senki – kinek fordulna meg a fejében a másikat gyilkolászni, amikor lépten-nyomon valami istencsapást kell túlélni? 5 napot töltöttem olyan helyeken, ahol folyamatosan úgy éreztem magam, mint bármely „DZS” kategóriás amerikai katasztrófafilm női főhőse a kezdő képsorokban, csak itt annak az esélye, hogy Bruce megment, az igen csekély. Na jó, lehet mondani, hogy aki prostituáltnak áll, ne csodálkozzék, hogy nemileg közösülnek vele (barátnőm bölcs mondása erősen lektorált változatban), de az ember azt gondolná, hogy ez csak túlzás, és egyébként is, akkor itt kizárólag szuicid hajlamú, adrenalinfüggő emberek élnének.

2009. szeptember 9-én, pontban 11:00-re kellett a szomszédos kerületbe mennem a bérelt autóért. Bence javaslata alapján gyalog mentem, szerinte 20 perc könnyű séta, ebből is látszik, hogy ő még maximum csak fejben tette meg ezt az utat. Egy óra múlva leizzadva meg is érkeztem a helyszínre, ügyintézés, autó + GPS ünnepélyes átadás és hamarosan egy csinos türkizszínű Hyundai Getz (alias Kisgeci) büszke bérlőjeként hasíthattam Wellington utcáit. Csakis a bal oldalon. Egész belejöttem, gondoltam magamban, amikor véletlenül úgy adódott, hogy pont ugyanabban a sávban próbáltam bekanyarodni, mint a velem szemben közlekedő jámbor új-zélandi sofőr. Padlófék, sűrű szorrizás, konstatálás, hogy ezért Budapesten minimum megvertek volna.

Egy olyan sokat tapasztalt túlélő számára, mint én, egy ilyen úton a következő dolgokat szükséges MINDIG elérhető közelségben tudni:

- bankkártya

- McDonalds

- GPS

A GPS-nek egyébként számos extra funkcióját fedeztem fel az együtt töltött 5 napunk során: magányenyhítő és ébrentartó funkció (mivel folyamatosan „beszél hozzád”), életmentő funkció (megmutatja hol a legközelebbi benzinkút, ahová üres tankkal begurulhatsz), stb.

Első állomásom a napsütéses Hawkes Bay fővárosa, a keleti partszakaszon elhelyezkedő Napier volt, 320 km-re Wellytől. Itt szeretném zárójelben megjegyezni, hogy senki ne becsülje alá Új-Zéland méreteit és domborzati viszonyait! 320 km-t itt megtenni felér egy magyar 600 km-rel! Kezdődik ott, hogy néha olyan utakon haladsz, amit mi maximum gyakorló falmászópályának néznénk, illetve nagy hátránya az új-zélandi tájnak, hogy tele van pakolva mindenféle giccses lánchegységgel, félelmetesen magas havas hegycsúcsokkal, vízesésekkel, stb., ami olyannyira leköti a figyelmedet, hogy nemcsak hogy az út bal oldalán nehéz tartani az autót, de egyáltalán az úton tartani. Tudjátok mindannyian, hogy francia neveltetésem általában tiltja a csúnya beszédet, de igen sokszor az út során kiszökött a számon egy-egy nem túl szofisztikált „asztazannnyát” vagy „húbazzze” kifejezések.

Szóval Hawkes Bay megye klímája leginkább a Chardonnay és Cabernet Sauvignon szőlőfajtáinak kedvez. A legnagyobb reputációval rendelkező borászatokat még az 1800-es években alapították és amelyek közül egyet sem látogattam meg.

Napier egyébként a Csendes-óceán partján fekszik, ami egyáltalán nem csendes. Sőt. Órákat képes voltam ülni a parton, szívtam magamba a nappal átitatott sós levegőt, csodáltam a víz erejét, ahogyan dühös morajlással csapódik a szárazföldnek. Jobb oldalon a Cape Kidnappers metsz bele az égig érő víztömegbe. A távolban egy halászhajó ködös képe, mint egy üres asztalra tett gyufásskatulya.

A fentebb körvonalazott idilli képbe némiképp belerondít a sok tsunamira figyelmeztető tábla,  illetve a tény, hogy 1931-ben egy jóképű földrengés egy romhalmazzal tette egyenlővé a várost, amelyet aztán később Art Deco stílusban építettek újjá.

Voltam a National Acquarium-ban is, ahol láttam fehér cápát, ő is engem, de egyáltalán nem féltem, mert ő a vízben volt, én meg nem.

Én szerettem Napiert, ő engem viszont kevésbé, köszönhetően Kisgeci öntörvényű akcióinak, mert valahányszor kinyitottam az ajtaját, akkor beindult a riasztó és képtelen voltam hatástalanítani. A rosszalló arckifejezésekről egyértelműen kiderült, hogy vagy autótolvajnak, vagy hülye picsának gondolnak (ez utóbbit teljesen jogosan). 3 nappal később egyébként, amikor már a kocsiban ülve, rutinosan olvasgatva vártam, amíg Kisgeci kiüvölti magát, akkor egy segítőkész taxisofőr bekopogtatott az ablakomon, és közölte negédes hangon, hogy nem lenne rossz, ha a slusszkulcson lévő apró gombot benyomnám, mert akkor nem süketülne meg a benzinkúton tartózkodók 98%-a, s lám igaza volt. Kisgeci felett végre visszanyertem az irányítást!

Folyt.köv.

Drága Barátaim! (Edik kedvéért felkiáltójellel)

Megérkeztem Nyúzélandra! Ezt még mindig nehéz felfognom, pedig már idestova 7 napja rontom itt a levegőt. Azt hiszem még mindig jetlagged vagyok, egészen furcsa dolgokat művel ez az emberrel, az első napokban volt úgy, hogy hajnal 3-kor felébredtem és nem tudtam aludni, máskor meg délután 2-kor hanyatt estem és lokációtól függetlenül elaludtam csak úgy. Ma például 11-ig aludtam. Bementem kolbászolni Wellingtonba és megkérdeztem egy embert, hogy szerinte hány óra van és hányadika. Egy darabig nézett rám, aztán megkérdezte: are you from a different planet? Végül is nem állt messze a valóságtól.

Na vegyük szép sorjában az első hét eseményeit.

Az utazás Budapestről Wellingtonba az inkvizíció óta, az emberiség által feltalált legimmorálisabb és legkegyetlenebb kínzási módszer. Kezdődik ott, hogy bekuporodsz egy 1 nm-es helyre, kezedbe nyomnak egy párnát, egy plédet, egy pár zoknit, egy fejhallgatót és innentől kezdve a mozgástered leszűkül az ülés karfájába épített távirányító nyomogatásába. Szerencsére sok jó film van, amit egyébként - fejhallgató ide vagy oda-  nem hallasz, így a 30 óra alatt jó eséllyel elsajátíthatod a szájról olvasást. Tovább fokozta szenvedéseimet, hogy már az utazás megkezdése előtt előrelátó módon vegetáriánus kaját rendeltem, ami – mint utólag kiderült – csupa emberi fogyasztásra alkalmatlan dolgot tartalmaz. Kaptam babos spagettit, aztán reggelire sült babot…nem is értem hogy gondolják. Na mindegy. Szingapúrban egy órát várakoztunk, aztán iszkiri tovább.

Ausztráliában 5 órát várakoztunk a csatlakozásra, akkor már igen megviselt voltam és csak azért nem fordultam vissza Magyarországra, mert végre fürödni és aludni akartam, amit itt Új-Zélandon volt esélyem leghamarabb kivitelezni.

Egyébként érdekes érzés volt megérkezni Ausztráliába. Akkor fogtam fel először, milyen messze is vagyok. 

Újabb 3 óra repülés, kezdődő trombózis és a fáradtság okozta átmeneti személyiségtorzulás eredményeképpen végre megpillanthattam Új-Zéland partjait, amit a fentebb körvonalazott tünetegyüttes ellenére próbáltam lelkesen megélni.

Nem mondom, hogy az országba történő belépésem problémamentes volt, ugyanis az útlevél-ellenőrzés során gyanúsnak ítéltettem és egy szimpatikus úriember elkísért egy szobába, ahol nagyon sok kérdést tett fel. Nekem nem fájt, tulajdonképpen utoljára akkor tudtam ennyit beszélni magamról férfinak, amikor alvásproblémákkal pszichológushoz fordultam - csak akkor fizetni kellett érte.

A reptéren már várt minket a vendéglátóm, Bence életében rendszeresített taxis, aki elmesélte, hogy előző héten 6-os erősségű földrengés volt Welllyben, de ez nem baj, mert a sok kicsi földrengéssel jó eséllyel „kiválthatjuk a nagy rengést”, amelytől mostanában rettegnek az erre szagosodott tudósemberek. Ezt én kicsit félve hallgattam, de Bence megnyugtatott, hogy ez olyan téma NZ-on, mint Angliában az időjárás. Hm.

Megérkezésünk napját követő reggelen komppal átvágtunk a Cook szoros vizein a déli sziget északi csücskén elhelyezkedő Picton városába. Ez a 3 órás hajóút állítólag a világ legszebb hajóútjainak egyike, mert a Marlborough Sounds szigetvilágában kacskaringózva vezet a híres új-zélandi Sauvignon Blanc termővidékére.

Pictonból motorral tettük meg Blenheimig az utat, ugyanis Bence az utolsó percben úgy döntött, hogy az sokkal érdekesebb úgy, meg egyébként is jó az idő, plusz meg lehet, hogy meg is venné valaki a motorját a déli szigeten. Így esett, hogy én egy nálamnál 3szor nagyobb széldzsekiben, palacsintasütő méretű bőrkesztyűkben, Rucanor sporttérdvédővel a nadrágomon és kék-ezüst bukósisakban voltam kénytelen mutatkozni. Hát egggyáltalán nem esett jól (mondtam is magamnak, hogy na gratulálok Miss Russian, kellett neked Nyúzéland, maradtál volna a seggeden). De képzeljétek, hogy a motorozás - egy pár kellemetlen velejáróját leszámítva, illetve miután ki mered nyitni a szemed- egy nagyon frankó kis dolog. A kellemetlenségek egyike a bukósisak, ami arra jó, hogy folyamatosan a saját szájszagodat lélegezd vissza, illetve, hogy a hajadat a sok le-és felvétel miatt öreg pulikutyás rasztacsomókba rendezze. Na ezeket leszámítva, nagyon bejött a dolog, olyannyira, hogy most már ÉN szoktam kérni, hogy motorral menjünk mindenhová.

És persze első encounterem Új-Zélanddal szintén nagyon szerencsés volt, köszönhetően a kellemetes melegnek, sok napsütésnek, kedves embereknek, akik lépten nyomon beszélgetni akarnak és persze nem utolsó sorban a táj lélegzetelállító szépségének. 

Képek: 

http://www.flickr.com/photos/27495764@N02/sets/72157622440576911/show/