North Island I.

Ha valaki biztonságos helyen akarja tölteni jól megérdemelt szabadságát, annak eszébe se jusson Új-Zéland! Ne dőljön be senki annak az álszent marketingszövegnek, hogy itt a legnagyobb a közbiztonság, mert – bár ezt nem vitatja senki – kinek fordulna meg a fejében a másikat gyilkolászni, amikor lépten-nyomon valami istencsapást kell túlélni? 5 napot töltöttem olyan helyeken, ahol folyamatosan úgy éreztem magam, mint bármely „DZS” kategóriás amerikai katasztrófafilm női főhőse a kezdő képsorokban, csak itt annak az esélye, hogy Bruce megment, az igen csekély. Na jó, lehet mondani, hogy aki prostituáltnak áll, ne csodálkozzék, hogy nemileg közösülnek vele (barátnőm bölcs mondása erősen lektorált változatban), de az ember azt gondolná, hogy ez csak túlzás, és egyébként is, akkor itt kizárólag szuicid hajlamú, adrenalinfüggő emberek élnének.

2009. szeptember 9-én, pontban 11:00-re kellett a szomszédos kerületbe mennem a bérelt autóért. Bence javaslata alapján gyalog mentem, szerinte 20 perc könnyű séta, ebből is látszik, hogy ő még maximum csak fejben tette meg ezt az utat. Egy óra múlva leizzadva meg is érkeztem a helyszínre, ügyintézés, autó + GPS ünnepélyes átadás és hamarosan egy csinos türkizszínű Hyundai Getz (alias Kisgeci) büszke bérlőjeként hasíthattam Wellington utcáit. Csakis a bal oldalon. Egész belejöttem, gondoltam magamban, amikor véletlenül úgy adódott, hogy pont ugyanabban a sávban próbáltam bekanyarodni, mint a velem szemben közlekedő jámbor új-zélandi sofőr. Padlófék, sűrű szorrizás, konstatálás, hogy ezért Budapesten minimum megvertek volna.

Egy olyan sokat tapasztalt túlélő számára, mint én, egy ilyen úton a következő dolgokat szükséges MINDIG elérhető közelségben tudni:

- bankkártya

- McDonalds

- GPS

A GPS-nek egyébként számos extra funkcióját fedeztem fel az együtt töltött 5 napunk során: magányenyhítő és ébrentartó funkció (mivel folyamatosan „beszél hozzád”), életmentő funkció (megmutatja hol a legközelebbi benzinkút, ahová üres tankkal begurulhatsz), stb.

Első állomásom a napsütéses Hawkes Bay fővárosa, a keleti partszakaszon elhelyezkedő Napier volt, 320 km-re Wellytől. Itt szeretném zárójelben megjegyezni, hogy senki ne becsülje alá Új-Zéland méreteit és domborzati viszonyait! 320 km-t itt megtenni felér egy magyar 600 km-rel! Kezdődik ott, hogy néha olyan utakon haladsz, amit mi maximum gyakorló falmászópályának néznénk, illetve nagy hátránya az új-zélandi tájnak, hogy tele van pakolva mindenféle giccses lánchegységgel, félelmetesen magas havas hegycsúcsokkal, vízesésekkel, stb., ami olyannyira leköti a figyelmedet, hogy nemcsak hogy az út bal oldalán nehéz tartani az autót, de egyáltalán az úton tartani. Tudjátok mindannyian, hogy francia neveltetésem általában tiltja a csúnya beszédet, de igen sokszor az út során kiszökött a számon egy-egy nem túl szofisztikált „asztazannnyát” vagy „húbazzze” kifejezések.

Szóval Hawkes Bay megye klímája leginkább a Chardonnay és Cabernet Sauvignon szőlőfajtáinak kedvez. A legnagyobb reputációval rendelkező borászatokat még az 1800-es években alapították és amelyek közül egyet sem látogattam meg.

Napier egyébként a Csendes-óceán partján fekszik, ami egyáltalán nem csendes. Sőt. Órákat képes voltam ülni a parton, szívtam magamba a nappal átitatott sós levegőt, csodáltam a víz erejét, ahogyan dühös morajlással csapódik a szárazföldnek. Jobb oldalon a Cape Kidnappers metsz bele az égig érő víztömegbe. A távolban egy halászhajó ködös képe, mint egy üres asztalra tett gyufásskatulya.

A fentebb körvonalazott idilli képbe némiképp belerondít a sok tsunamira figyelmeztető tábla,  illetve a tény, hogy 1931-ben egy jóképű földrengés egy romhalmazzal tette egyenlővé a várost, amelyet aztán később Art Deco stílusban építettek újjá.

Voltam a National Acquarium-ban is, ahol láttam fehér cápát, ő is engem, de egyáltalán nem féltem, mert ő a vízben volt, én meg nem.

Én szerettem Napiert, ő engem viszont kevésbé, köszönhetően Kisgeci öntörvényű akcióinak, mert valahányszor kinyitottam az ajtaját, akkor beindult a riasztó és képtelen voltam hatástalanítani. A rosszalló arckifejezésekről egyértelműen kiderült, hogy vagy autótolvajnak, vagy hülye picsának gondolnak (ez utóbbit teljesen jogosan). 3 nappal később egyébként, amikor már a kocsiban ülve, rutinosan olvasgatva vártam, amíg Kisgeci kiüvölti magát, akkor egy segítőkész taxisofőr bekopogtatott az ablakomon, és közölte negédes hangon, hogy nem lenne rossz, ha a slusszkulcson lévő apró gombot benyomnám, mert akkor nem süketülne meg a benzinkúton tartózkodók 98%-a, s lám igaza volt. Kisgeci felett végre visszanyertem az irányítást!

Folyt.köv.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.