…. a katasztrófákkal

Úgy terveztem, 4 napot töltök az északi sziget általam még fel nem fedezett részein. Ezt az utat erősen az időjárási körülményektől tettem függővé, nem elfelejtve a múltkori 2 napos hostelben-kucorgást. Kedd reggel boldog mosoly ült ki az arcomra, amikor széthúztam a sötétítőfüggönyt, mert a távolban egész világosan kivehető volt, hogy süt a nap (az én lakrészem aznap látott utoljára napfényt, amikor ráhúzták a következő emeletet). Nosza, nem is kellett több, bedobáltam Archibald fenekébe egy rakás hasznos és még több haszontalan dolgot, és célba vettem New Plymouth-ot.

Ha valaki még nem tudná, Archibald névre kereszteltem azt az autót, amit itt tartózkodásom alatt megkaptam korlátlan használatra.

New Plymouth az északi sziget nyugati bütykében helyezkedik el, a Tasmán tenger és a Taranaki vulkán közé ékelődve. A Taranaki vagy másnéven Egmont vulkán egy 2600 méter magas tökéletes kúp.

A maori legenda szerint Taranaki egykor az északi sziget közepén élt a másik 3 vulkánnal együtt (lásd fotó egyik korábbi bejegyzésemben), de beleszeretett egy csinos hegybe, Pihangába, aki történetesen Tongariro vulkán felesége volt. Egy párbaj után, amiből Taranaki került ki vesztesen, a fiatal és jóképű vulkán könnyeit hullatva nyugatra vonult, könnyei alakították ki a Whanganui folyót és azon vízesések és patakok ezreit, amelyek a vulkán lejtőiről folynak alá. Hát nem bájos?

Taranaki velem nem volt annyira bájos, mert a csúcsain ülő felhőtömegen kívül semmit sem lehetett látni belőle.

Szóval New Plymouth. Gondoltam, ha már úgy alakult, hogy nem tudok túrázni a Taranaki környékén, akkor legalább sétálok egy kellemeset a városban, elücsörgök a tengerparton, stb Mivel azonban már a címben is jeleztem, hogy ez nem egy vidám történet lesz, ezért magától értetődik, hogy megérkezésem pillanatában elkezd ömleni az eső, rekordot dönt az egy órán belüli villámlások száma (1300), tornádóveszélyt hirdetnek. Behúzódok a szobámba, a fejemre húzom a takarót, és miközben hallgatom az új-zélandi építészet vs elemek küzdelmét, azzal nyugtatom magam, hogy Dorothy és Mary Poppins is túléltek már ilyet.

Soha nem gondoltam, hogy egy plafon látványának ennyire lehet örülni, de amikor reggel kinyitottam a szemem és még ott volt, akkor határozottan elégedett voltam. Gyönyörű napnak indult a mai (tornadó OFF, napsütés ON, tenger türkizkék), elszaladtam tehát zuhanyozni, hogy mihamarabb elindulhassak. A vízsugár alatt hirtelen arra lettem figyelmes, hogy egy számomra valahonnan ismerős állattal osztozom a zuhanyfülkén. Attenborough-t megszégyenítő professzionalizmussal azonnal megállapítom, hogy egy White Tail nevű mérgespókkal van dolgom. Új-Zélandon nem élnek veszélyes állatok (azokat általában a vízben tartják) kivéve ezt az egyet. Rutinosan elgáncsolom a kicsiny, ám annál ádázabb ellenfelemet a hostel törülközőjének segítségével, ledobom a földre, 6 darabszor ugrálok rajta páros lábbal és ilyen formán hősiesen megmentem magam.

Az első sokk után a második, hogy nem találom Archibald kulcsát. Magát a keresés folyamatát inkább nem részletezném, pedig egy közepes burleszket össze lehetne hozni abból is.

Klasszikus történet következik: a kulcsot bezártam Archie-ba. Már korábban is voltak arra utaló jelek, hogy autótolvajként remekül helytállnék (Sün autóját egyszer egy saját hajlítású dróthurokkal nyitottam ki egy félcentis résen keresztül) és most sem estem pánikba. Megkerestem Archie gyenge pontját, ott, ahol tépőzáras a ponyva rajta, benyúltam és 1 perc alatt kinyitottam. Pánik over, gondoltam magamban, visszarendeztem a lelkivilágomat a boldog turista üzemmódba, slusszkulcs elfordít---és semmi. Ugyanis gyújtáson hagytam az autót. Ha nem festeném a hajam, biztosan kiderülne, hogy platinaszőke a természetes hajszínem. Ez esetben úgy döntök a problémamegoldást Bencére hagyom, aki majd felhívja nekem a Sárga Angyal új-zélandi kihelyezett részlegét. Nagy csodálkozásomra Bence egy kicsörgés után felkapta a telefont, és köszönés nélkül azt hadarta egymás után háromszor, hogy pont most akart hívni és tűnjek el a partról. Oldalvást rásandítok a partra, ami úgy 50-100 méterre lehet tőlem, a tenger még mindig türkizkék, a Nap még mindig süt…. Kiderül, hogy a mérgespók csak felkészítő tréning volt egy cunamira, ami a figyelmeztetések szerint New Plymouth partjait ½-1 órán belül eléri, a keleti partszakaszt (többek között a korábban említett Napiert) már evakuálták. Sárga Angyal mindenesetre kijön, bebikázza az autót, javasolja, hogy fél órát járassam, mielőtt elindulnék vele, de a közelgő cunami fényében rám bízza a döntést, majd szélsebesen, padlógázzal eltűnik a helyszínről. Innentől kezdve a félelem igazi. Kapkodom a fejem a perceket csigalassúsággal számláló óra és a tenger között, a 25. percben nem bírom tovább a stresszt, és imádkozva elindulok. Szerencsére a jó öreg Archibaldom nem hagy cserben. Cunami OFF.

A nagy történelmi jelentőségű Forgotten Highway felé veszem az irányt, ez a 160 km-es útszakasz az 1800-as évek Új-Zélandjába varázsol vissza minket.

Piciny falvak, egykor virágzó gazdaságok, mindez aranyzölden ragyogó, hihetetlen formájú hegyek között, bambán legelésző, egészséges Milka tehenekkel, tériszonyt hírből nem ismerő birkákkal – egészen élvezem és már a szalagkorlát nélküli szerpentinekhez is egészen hozzászoktam.

Amihez viszont egyáltalán nem szoktam hozzá, az – még a budapesti útviszonyokat is játszi könnyedséggel lealázó -Tangarakau Gorge néven ismeretes útszakasz, ahová már valamiért nem jutott aszfalt, cserébe viszont extra tekergős (szerpentin × 3), esőerdőn keresztül visz, lent és fent szédületes magasságok, mindez megspékelve egy kiadós zuhéval. Az „út” helyenként agyagos masszává ázott, ahol járhatatlanná vált, ott egész egyszerűen beraknak középre egy forgalomelterelő narancssárga kúpot (bár tudnám mi a neve), amit csak úgy tudsz kikerülni, ha behajtasz a hegyekről patakokban aláömlő vízbe, illetve 1-3 birkányi szikladarabok (új-zélandi mértékegység) torlaszolják el a kétsávosnak csak igen jóindulattal nevezett járófelületet. Bevallom, nem csak egyszer fordult meg a fejemben, hogy annyi sok szép és érdekes hely van a Földön, miért vágytam én PONT ide? Mindegy, legalább a cunamit kiverte a fejemből.

Nagyvárosra vágyom, a birkákat maximum egy jó meleg mamusz béléseként akarom viszontlátni, vagy hamburgeremben.  Vulkánt sem akarok látni és szerpentint sem; sík és egyenes felületekre vágyik a szemem. Hamiltont dobja a GPS-em megoldásként, az egyenlegemen rendelkezésre álló 2 dollárt szobafoglalásra használom fel.

Előtte azért turista lelkem megnyugtatása végett bevállalok plusz 10 km vezetést, hogy meglátogassam a Waitomo barlangot, ahová pont időben érkezek ahhoz, hogy megtekintsem a Visitor Centre alkalmazottjának azon rutinos kézmozdulatát, amellyel a CLOSE feliratot felhelyezi az ajtóra. Végiggondolva a nap eseményeit, még csak csalódott sem vagyok.

Hamiltonban vagyok, a főútra néző „cellám” alapterülete 2 négyzetméter és hideg, a vacsorám 2 szikkadt zsömle volt almával…. Boldog vagyok!

Így esett, hogy Új-Zéland megmutatta nekem a foga fehérjét, de én visszavicsorogtam.

(további képek: http://www.flickr.com/photos/27495764@N02/sets/72157622440265321/show/)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.