Drága Barátaim! (Edik kedvéért felkiáltójellel)

Megérkeztem Nyúzélandra! Ezt még mindig nehéz felfognom, pedig már idestova 7 napja rontom itt a levegőt. Azt hiszem még mindig jetlagged vagyok, egészen furcsa dolgokat művel ez az emberrel, az első napokban volt úgy, hogy hajnal 3-kor felébredtem és nem tudtam aludni, máskor meg délután 2-kor hanyatt estem és lokációtól függetlenül elaludtam csak úgy. Ma például 11-ig aludtam. Bementem kolbászolni Wellingtonba és megkérdeztem egy embert, hogy szerinte hány óra van és hányadika. Egy darabig nézett rám, aztán megkérdezte: are you from a different planet? Végül is nem állt messze a valóságtól.

Na vegyük szép sorjában az első hét eseményeit.

Az utazás Budapestről Wellingtonba az inkvizíció óta, az emberiség által feltalált legimmorálisabb és legkegyetlenebb kínzási módszer. Kezdődik ott, hogy bekuporodsz egy 1 nm-es helyre, kezedbe nyomnak egy párnát, egy plédet, egy pár zoknit, egy fejhallgatót és innentől kezdve a mozgástered leszűkül az ülés karfájába épített távirányító nyomogatásába. Szerencsére sok jó film van, amit egyébként - fejhallgató ide vagy oda-  nem hallasz, így a 30 óra alatt jó eséllyel elsajátíthatod a szájról olvasást. Tovább fokozta szenvedéseimet, hogy már az utazás megkezdése előtt előrelátó módon vegetáriánus kaját rendeltem, ami – mint utólag kiderült – csupa emberi fogyasztásra alkalmatlan dolgot tartalmaz. Kaptam babos spagettit, aztán reggelire sült babot…nem is értem hogy gondolják. Na mindegy. Szingapúrban egy órát várakoztunk, aztán iszkiri tovább.

Ausztráliában 5 órát várakoztunk a csatlakozásra, akkor már igen megviselt voltam és csak azért nem fordultam vissza Magyarországra, mert végre fürödni és aludni akartam, amit itt Új-Zélandon volt esélyem leghamarabb kivitelezni.

Egyébként érdekes érzés volt megérkezni Ausztráliába. Akkor fogtam fel először, milyen messze is vagyok. 

Újabb 3 óra repülés, kezdődő trombózis és a fáradtság okozta átmeneti személyiségtorzulás eredményeképpen végre megpillanthattam Új-Zéland partjait, amit a fentebb körvonalazott tünetegyüttes ellenére próbáltam lelkesen megélni.

Nem mondom, hogy az országba történő belépésem problémamentes volt, ugyanis az útlevél-ellenőrzés során gyanúsnak ítéltettem és egy szimpatikus úriember elkísért egy szobába, ahol nagyon sok kérdést tett fel. Nekem nem fájt, tulajdonképpen utoljára akkor tudtam ennyit beszélni magamról férfinak, amikor alvásproblémákkal pszichológushoz fordultam - csak akkor fizetni kellett érte.

A reptéren már várt minket a vendéglátóm, Bence életében rendszeresített taxis, aki elmesélte, hogy előző héten 6-os erősségű földrengés volt Welllyben, de ez nem baj, mert a sok kicsi földrengéssel jó eséllyel „kiválthatjuk a nagy rengést”, amelytől mostanában rettegnek az erre szagosodott tudósemberek. Ezt én kicsit félve hallgattam, de Bence megnyugtatott, hogy ez olyan téma NZ-on, mint Angliában az időjárás. Hm.

Megérkezésünk napját követő reggelen komppal átvágtunk a Cook szoros vizein a déli sziget északi csücskén elhelyezkedő Picton városába. Ez a 3 órás hajóút állítólag a világ legszebb hajóútjainak egyike, mert a Marlborough Sounds szigetvilágában kacskaringózva vezet a híres új-zélandi Sauvignon Blanc termővidékére.

Pictonból motorral tettük meg Blenheimig az utat, ugyanis Bence az utolsó percben úgy döntött, hogy az sokkal érdekesebb úgy, meg egyébként is jó az idő, plusz meg lehet, hogy meg is venné valaki a motorját a déli szigeten. Így esett, hogy én egy nálamnál 3szor nagyobb széldzsekiben, palacsintasütő méretű bőrkesztyűkben, Rucanor sporttérdvédővel a nadrágomon és kék-ezüst bukósisakban voltam kénytelen mutatkozni. Hát egggyáltalán nem esett jól (mondtam is magamnak, hogy na gratulálok Miss Russian, kellett neked Nyúzéland, maradtál volna a seggeden). De képzeljétek, hogy a motorozás - egy pár kellemetlen velejáróját leszámítva, illetve miután ki mered nyitni a szemed- egy nagyon frankó kis dolog. A kellemetlenségek egyike a bukósisak, ami arra jó, hogy folyamatosan a saját szájszagodat lélegezd vissza, illetve, hogy a hajadat a sok le-és felvétel miatt öreg pulikutyás rasztacsomókba rendezze. Na ezeket leszámítva, nagyon bejött a dolog, olyannyira, hogy most már ÉN szoktam kérni, hogy motorral menjünk mindenhová.

És persze első encounterem Új-Zélanddal szintén nagyon szerencsés volt, köszönhetően a kellemetes melegnek, sok napsütésnek, kedves embereknek, akik lépten nyomon beszélgetni akarnak és persze nem utolsó sorban a táj lélegzetelállító szépségének. 

Képek: 

http://www.flickr.com/photos/27495764@N02/sets/72157622440576911/show/

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.